Ablakkeret

Az asztalos azon a hajnalon nehezen ébredt fel. A kakas már vagy tucatszor kukorékolt. Erősen pirkadt. A félhomályban kitapogatta szemüvegét, feltolta az orrára és feltámaszkodott az ágy szélére.
Fejében még az álmok kavarogtak, amiből a kakas rázta fel. Abban az álomban újra kisfiú volt. Felhőtlenül kacagott, ahogyan szaladt édesanyja elől, felkapaszkodott az ablakpárkányra és kiugrott a tornácra. Aztán egy másik kép villant be. A mézédes délutáni fény árad be az ablakon át a szobába, ahol a testvéreivel játszanak. A függönyt lágy szellő lengeti, rajta a lugas árnyai táncolnak. Aztán még egy kép, az utolsó. Becsukják az ablakot. Elhagyják a házat. Könnyek mögött néz vissza, a bölcs, öreg házra, amely némán őrzi az összes pillanatot amit együtt megéltek.
Már sötétedett de az asztalos még mindig dolgozott műhelyében. Ablakkeretet készített. Keze alatt formálódott a fa, és bár egész életében így dolgozott, most mégis érezte hogy valami élő, valami különleges fog kikerülni a kezei közül. Szívét – lelkét beletette a munkába.
A kakas kukorékolt. A lámpás már régen kihűlt. Az asztalos ekkor csiszolta az utolsókat. Felegyenesedett és a könnycsepp, amely legördült arcán, éppen az egyik vésett mintába esett. Felállította művét maga elé és lassan kinyitotta az ablakot.
Éppen olyan volt, mint akkor, régen. Apró pöttyök, hullámvonalak futottak rajta. Egyszerű volt, mint minden akkoriban. Egyszerűen gyönyörű.

Leave a Reply