Skip to main content

Görbeország kiálításmegnyitó – Rétság, 2022. szeptember 3.

Szeptember 3-án nyílt meg a kiállításom Rétságon, amely még október 1-ig látogatható!
Ezen a napon, október elsején 17:00-kor tárlatvezetést tartok a kiállításon! Részletek itt:
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt, vagy lélekben velünk volt! Így sem fért be a terembe sajnos mindenki. Mivel többen kérték, most leírom a megnyitón elhangzott szöveget.
***
“Szeretettel köszöntök mindenkit! Különösen boldog vagyok azért, hogy néhányan el tudtak jönni a mai napon azok közül is, akik a képeken szerepelnek.
Hálás vagyok a Rétsági Művelődési Központ munkatársainak, a felkérésért és a kiállítás megvalósításáért.
Köszönöm szépen Pribelszki Tamásnak és Golyán Grétának hogy elfogadták a meghívásomat a megnyitóra.
Szeretném elmondani, hogy az itt kiállított Rimócon és Kupuszinán készült fotók a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjának támogatásával valósulhattak meg.
Mindenekelőtt hálás vagyok a szeretteimért, szüleimért, nagymamámért, és főleg a szűkebb családom, a férjem és két kisfiunk töretlen támogatásáért. Nagyon boldog vagyok, hogy ők is részei tudnak lenni ennek a csodának, mert bizony időnként elkísérnek Rimócra és Kupuszinára is.
***
Görbeország – ez a szó mára elválaszthatatlanná vált a fotóimmal. Mikszáth Kálmán nevezte így szülőföldjét, Palócföldet. Számomra ez a kifejezés pontosan úgy írja le ezt a vidéket ahogy én látom: egy kicsit mesebeli, gyönyörű, zárt világ amely szorosan együtt él a hagyományokkal. A hagyomány maga egy értékes, ősi tudás, amit fontosnak tartok megőrizni, megélni.
Örülök, hogy Kisecseten belenőhettem ebbe a világba. A számos élmény közül kettőt emelnék most ki; az egyik, ahogy a szomszéd Zsuzsika nénivel mentünk legeltetni. Általában korán keltünk, hogy még a hőség előtt kiérjünk a legelőre, elbicikliztünk a falu végére álmosan, csöndesen. Megérintett a táj szépsége, nyugalma, és a végtelen beszélgetések. Úgy tűnt, hogy örökké tart a nyár. A másik élmény, Rózsi néni, ahogy megfogta a karom, és az égre emelve tekintetét azt mondja: “A legfontosabb, lányom, a hit, remény, szeretet…meg az akarat.” Ez a mondás szállóigévé vált a családunkban, ezért Rózsi néni egy kicsit mégis velünk van még…
Így aztán engem is vitt az akarat, egy kicsit távolabb Kisecsettől, Kétbodonytól, de mégis a palócok nyomában járva.
2020-ban pályáztam meg a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíját, és 2020 őszén kezdhettem bele a három éves munkába. Két palóc falu, Rimóc és Kupuszina életét követem a személyes történeteken, és a közösségi eseményeken keresztül. Rimóc, a palóc kultúra egyik központja, és a Délvidéken található Kupuszina, ahová Mária Terézia idején költözött a palóc lakosság. Izgalmasnak tartottam, hogy a földrajzi távolság ellenére milyen különbségeket és hasonlóságokat lehet találni a két falu között.
Két év telt el azóta, és mindkét faluban barátokat találtam és otthonra leltem: befogadtak.
Kupuszinán az egyik legnagyobb élményem volt, amikor Erzsi néni a szoba félhomályában imádkozott. Úgy tűnt. hogy abból a kicsi szobából ez az idős asszony, képes megmozdítani az egész világot.
Rimócon is felejthetetlen élményeket gyűjtök mindig: például amikor Bözsi néni megsiratott az énekével, aztán hozzátette: “nem baj, ha sírsz, Zsófikám, mert minden könny egy gyöngy a mennyországban.”
Nemrég pedig a gyalogzarándoklaton jártam a Szentkúton a rimóciakkal, ahonnan hazatérve engem is többen megölelgettek: “Hát hazaértél, Zsófi!”
Szinte már küldetésként élem meg hogy minél több olyan emberhez eljussak, aki a hagyományban él. Fontosnak tartom, hogy megőrizzük a személyes történetüket. Mert egy falu története valójában a személyes történetek bonyolult szövedékéből áll össze.
Az ösztöndíjas időszakból még egy év van hátra, és egy könyv fog készülni majd a teljes sorozatból. De biztos vagyok benne, hogy nem zárul le ez a munka egy év múlva. Ameddig lehetőségem lesz, menni fogok, megismerek, átélek, figyelek, megörökítek… fotókon és írásban egyaránt.
Mert még vannak, akiket visz az akarat.”

Leave a Reply