A másik oldal

Van egy téma, amit hónapok óta kerülgetek. Rengetegen élünk át sokféle fájdalmat mostanában – talán az elmúlt évben még többet is, sűrűbben is, mint eddig. Felnőttként megtanultam, hogy a fájdalmat, és a félelmeket nem szabad relativizálni. Egyik sem kisebb vagy nagyobb a másiknál. Mindenkinek a maga keresztje a legnagyobb. Azt is megtanuljuk, hogy bizonyos fájdalmakra, mások bizonyos fájdalmaira érzéketlenek legyünk. Megérint az afrikai kisfiú éhezése, de egy éhező magyar gyermeket elítélünk, ha ellopja az osztálytársa szendvicsét. De tulajdonképpen ki a hibás? Az éhes kisgyerek? A szülei? A társadalom? Valójában nem tudtam magamban feloldani azóta sem ezt a kettősséget, még most is, ahogy hosszú hónapok után visszanézem a képeket, összeszorul a szívem.

Rimócon, ahol az MMA ösztöndíjas projektem keretében az eltűnőben lévő paraszti világot fényképezem, jelentős a roma kisebbség. Nem lehet kikerülni, elkerülni ezt a témát. Habár fotográfusként még nem foglalkoztam ilyesmivel, és eddig úgy gondoltam, hogy nem is szeretnék, mint ember, mégis kíváncsi voltam erre a közegre, szerettem volna megismerni őket. Ebben egy helyi ismerősökkel rendelkező fotós, Gyetvai Gergely volt a segítségemre, akivel egy januári reggelen nyakunkba vettük a hegyet. Ugyanis a leginkább szocpolból épült házak Rimóc legszebb fekvésű utcáin állnak. Vagy legalábbis a falak állnak. Az ablak és az ajtó már nem biztos.

Nem leszek szociofotós. Teljesen más szemem van, itt is csak a szépet kerestem… és megtaláltam.

Megtaláltam a 16 éves édesanya szemében, megtaláltam a férfi szemében, aki ki szeretné hozni a gyerekeit az intézetből. Minden szempár egy történetet mesélt. Igen, gonosz dolgokat is. Nehezeket is. Vidámakat is.

Néhányan csodálattal teli tekintettel néztek rám, mintha én lennék a jóságos grófnő, aki kikocsizott egy kicsit a szegények közé, hogy megérinthessék a szoknyája szegélyét… Zavarba ejtő volt ez a helyzet.

Hazatérvén, belépve a meleg házba, arra gondoltam, hogy nekünk nem kell az innen-onnan összeszedett gallyakat a lyukas kályhába tenni, hogy meleg legyen. Elindultam kezet mosni, és eszembe jutott, hogy van, ahol nincs csap. Kinyitottam a hűtőt, és arra gondoltam, hogy nem hogy hűtő, de talán még áram sincs mindenkinél.

Később, bárkinek mesélve az élményeimet, azt mondták nekem sokan, hogy ha akarnának kitörhetnének onnan, hogyha igazán szeretnének változtatni, megtehetnék. De nem gondolom, hogy csak ennyi. Hogy csak rajtuk múlik.

A hiány, amit ott tapasztaltam túlmutatott az anyagi nehézségeken.

De nem tudom, mi segíthetne.

Mi segíthetne?