Skip to main content

Kupuszina, a legdélebbi palóc falu

Középiskolában egy barátnőm nyomta a kezembe a délvidéki Gion Nándor Virágos katona című könyvét, amit nem tudtam letenni, és hamarosan az író összes elérhető művét elolvastam – leginkább az ragadott meg benne, hogy az általam annyira szeretett Palócföldhöz hasonló személyes történeteket olvashattam a regényeiben. Az viszont mindenképpen nagy különbség volt, hogy a vajdasági magyarok már az első világháború előtt is más nemzetekkel, többek között szerbekkel, svábokkal körbevéve éltek együtt. Magyarságuk fennmaradásának egyetlen lehetősége az, hogy összetartó, zárt közösségként élnek.

Amikor 2020 februárjában először olvastam a Magyar Művészeti Akadémia kiírását a művészeti ösztöndíjra, mindenképpen valamilyen palócokhoz köthető témát szerettem volna keresni. Aztán ahogy alakult a koncepció, elém került Kupuszina, a legdélebbi palóc falu neve. Elvarázsolt az a tény, hogy több száz kilométerrel távolabb Nógrádtól él egy olyan közösség akik beszédükben, hagyományaikban, viseletükben magukon hordozzák a palóc gyökereiket.

Így hát felépítettem egy munkatervet: két palóc falu – a nógrád megyei Rimóc, és a Szerbiában található Kupuszina – életét szeretném követni az ösztöndíj 3 éves időszaka alatt.

2020 szeptemberében Rimócon meg is kezdhettem a munkát. De minden héten izgalommal olvastam a híreket, mikor lehet szabadabban járni a szerb-magyar határon, és a lazítás után két héttel már egyedül tartottam egy olyan országba, ahol még sosem jártam, hogy olyan emberekkel találkozzak akik közül Toldi Istvánnal, a mesemondóval álltam csak levelező, később telefonkapcsolatban. Bevallom, kicsit megszeppenve érkeztem egy esős pénteki estén Kupuszinára, de a macskaköves út, a szép régi házak, és a széles mosollyal rám váró fiatalember rögtön megnyugtatott hogy jó lesz nekem itt.

Akkor még nem sejtettem hogy a következő 48 órában olyan sok embert fogok megismerni, hogy ennyi nevet képtelenség megjegyezni, megtudtam, hogy mi az a pljeskavica, hol van az alvég és felvég határa a faluban, mi az a Fehér föld, és hogy amikor nálunk zárnak a kocsmák és a boltok, Kupuszinán akkor nyitnak, akkor kezdődik az élet.

Őszinte leszek, egyik ámulatból a másikba estem ezen a hétvégén, így például annyira meghatódtam a néptáncosok próbáján, látva hogy milyen szívvel-lélekkel táncolnak, hogy elfelejtettem fényképezni…

Bárkinek, aki megkérdezte, hogyan érzem magam, csak sután próbáltam elmondani hogy én még ilyen fantasztikus összefogást, ilyen szoros egybetartozást nem tapasztaltam sehol. És a zárt közösség ellenére olyan szeretettel fogadtak idősek és fiatalok, mintha már régi jó ismerősök lennénk.

Jártam a polgármesternél, kószáltam egyedül az utcákon, és örömmel láttam hogy a legtöbb lakott háznál művelt kert, sok helyen jószágok is laknak. Kupuszina nagyon közel fekszik a Dunához, és a folyószabályozások után rengeteg holtág alakult ki, amelyek környezete ma egy valóságos földi paradicsom. A kupusziniaknak itt saját horgászházuk, vadászházuk van. A kedvenc egyesületem a „Gyuszik” lett, akik nem a férfi név nyomán kölcsönözték a nevüket, hanem a kis verebeket hívják így arrafelé. Valójában a Gyuszi egy környezet- és szellemi örökségvédő civil szervezet, akiknek legfőbb tevékenysége többet között a köztéri keresztek, kápolnák karbantartása, festése.

Dubacz Évánál, aki egyébként tartományi képviselő is, megcsodálhattam a világ legjobb mákos rétes készítésének folyamatát, este a táncpróba után pedig a fiatalokkal tudtam ismerkedni a kocsmában.

Vasárnap bérmálkozás volt a faluban. A mise végén sikerült pár bőszoknyás nénivel beszédbe elegyedni, akiket le is fényképezhettem és bízom benne hogy még sokszor láthatom őket. Ebédre a mesemondó, Toldi István családjához voltam hivatalos, ahol megnézhettem, hogyan lehet egy nem is olyan óriási fóliasátorban piacra vihető mennyiségű virág- és fűszerpalántát termelni. Az utolsó délutánt ismét a Gyuszikkal tölthettem jó hangulatban.

Kupuszinán megtanultam hogy nincs olyan hogy kicsit, vagy mértékkel. Csak olyan van, hogy sokat és teljes szívvel.

Amikor a munkatervemet megírtam, valójában még nem tudtam hogy mit fogok találni ebben a faluban. Olvastam, hogy vannak még viseletben járó nénik, hogy vannak táncosok. De azt a csodát elképzelni sem tudtam amit ott tapasztaltam. Boldog vagyok hogy ennek a kis közösségnek a hírmondója lehetek.. Már tervezgetjük a következő találkozást…

Az alkotó a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.

Leave a Reply