A nap első sugarai már az udvaron találták őket, ellátták az állatokat, kiszaladtak a kertbe még pár szál frissen szedett zöldséget lekapkodni, hozzárakták az előző este összepakolt csomaghoz. Abroszba kötötték, a hátukra vették a súlyos kosarat, és elindultak batyujukkal az első hajnali buszhoz. Talán mindannyian emlékszünk ahogy lassú, ütemes léptekkel, később már a botot csattogtatva siettek a megállóba. Láttuk őket, minden piacnapon. Nem gondoltuk, hogy eljön az idő, amikor friss tojásaikat, és ropogós, szeretettel gondozott zöldségeiket hamarosan nem látjuk a piacon.
Bözsi néni ha teheti, még hetente kétszer is eljár piacra. Mindig átszállással kell utaznia, bármelyik nagyobb városba is megy, így igen korán kell indulnia a buszhoz. Megszokott árusító helye van, és kialakult vevőköre. Megéri néhány csomag gondosan kimért babot és frissen szedett fűszernövényt vinni a piacra, mert szükség van rá.
Egy borús novemberi napon én is csatlakoztam hozzá. Felszálltunk együtt a Szécsénybe majd a Salgótarjánba tartó buszra, közben mesélt nekem Bözsi néni mindenféléről, mit hogyan szokás. Salgótarján nekem kevésbé ismert város, így szinte minden újdonság volt. Hamar megtaláltam azért a közös hangot a szomszédos asztalnál árusító idősekkel is, megtudtam hogy mindenki közelebbi-távolabbi falvakból érkezett a városba árusítani, hogy évtizedek óta hozzák a saját termést, és amíg csak tudnak, jönni fognak. Óriási kerteket művelnek otthon, ahogy Bözsi néni is.
Talán nem kellene már annyit kaparni a földet, de mégis muszáj. Valahogy minden tavasszal eljön az ideje. És akkor azt kell csinálni.
