„…az ötvenes évek derekán találkoztam egy 80 éves volt uradalmi cselédasszonnyal, Máté Annával, aki nem ismerte az órát. A konyhaasztalon állott egy nagy vekkeróra, és én kiszóltam a szobából, és megkérdeztem tőle hány óra van. Az idős asszony felkelt a vekkeróra mellől és a konyhaajtó szárnyait kezdte hajtogatni, majd beszólt, hogy nemsokára dél lesz.
Lányától tudtam meg később, hogy édesanyja az ajtószárnyak árnyékából tudja az időt. A két háború között házukban még egyáltalán nem volt óra, a vonathoz is csak a nap állása vagy a kakas kukorékolása szerint mentek ki, sohasem késve el. Ebben a környezetben soha senki nem kérdezte meg, hány óra van.”
Részlet: Dobos Ilona – Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség c. könyvéből
***
A Vajdaságban számos embert próbáló sorsot, személyes történetet ismertem meg amelyek igazán mély hatással voltak rám. Találkoztam a második világháborúban szolgált katonával, vagy olyan asszonnyal, aki 14 évesen már lovakkal kereskedett, hogy legyen valami jövedelem az árván maradt családnak, de olyannal is, aki nem járt sosem iskolába, úgyhogy a piacon is a kezén számolt ki mindent. Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér.
Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre megyek a huszadik századba, a paraszti világ utolsó generációjának életébe. Miközben a falvak a munkalehetőségek hiánya miatt elnéptelenednek, felmerül bennem a kérdés, mi az ami marad?
Mesélek egy olyan világról amiből az értéket talán ki tudjuk még menteni, bepakolni a mi batyunkba, s tovább vinni… és mesélek egy olyan világról, melynek egy részét talán jobb is örökre elfelejteni. A következő sorozatot abból a világomból hoztam, amikor senki nem kérdezte meg, hány óra van. Ezek a pillanatok nem feltétlenül a legszebbek voltak, ez a természetes időtlenség nem a gondtalanságot jelenti, sokkal inkább a jelenlétet.
A létezést önmagában.
