Magyarország északi részén, Palócföldön járunk, egy olyan kicsi zsákfaluban, hogy a helyiek gyakran azt mesélik, még az oroszok sem találták meg őket a világháború idején.
Rózsi nénit gyerekkorom óta ismerem, de először felnőttként látogattam el hozzá kifejezetten azzal a céllal hogy meséljen nekem a régi időkről, a saját életéről. Azóta már többször jártam nála: szeretek minél többet hallani a múltról és vele együtt egy kicsit újra átélni az élményeit: jót is, rosszat is.
Még néhány évvel ezelőtt is kimeszelt tavaszonként, a házba bevezetett víz helyett pedig mindig a kútból meri a vizet a főzéshez, mosakodáshoz.
Tizenketten voltunk testvérek. Mindegyikünknek egy-egy ruhája volt, amit édesanyánk varrt. Sokára mentem férjhez, már 21 elmúltam.
Nem tudom, jövőre hogyan tudnám behordani a fát, de minden megoldódik. Három éve kórházba kerültem és meg akartak műteni de én nem engedtem. Mi lett volna addig a tyúkokkal, meg a kerttel?
Néha azt gondolom, nincs már értelme a nagy kertnek. Aztán eljön a tavasz, eljön az idő hogy felszántassam, sokba kerül, na, de ez a rendje a dolgoknak… Vigyél egy kis petrezselymet és adok még bazsalikomot, frisset. Küldenék haza szilvát is, de hát idén nem sok volt sajnos.
Búcsúzáskor újra elmondja:
Megtart engem a hit, remény, szeretet.
Meg az akarat.
És én újra úgy megyek haza, hogy már útközben végigpörgetem a képeket, felidézem a mondatait.
Újra csak arra tudok gondolni: sietni kell a megörökítéssel… egyre kevesebben vannak, akiket még visz az akarat.