Vannak még vidékek, ahol egy maroknyi ember éli és őrzi egy régi, igazi élet maradványait. Ahol még tudják, mi a rokka, a bognár és az akol, ahol az emberek a hagyományt nem őrzik, hanem benne élnek… Aki egyszer ellátogat ide, annak szívét rabul ejtik a görbe dombok és a kedves házikók.
Görbeország. Mikszáth Kálmán nevezte így Palócföldet és úgy gondolom nincs ennél jobb szó erre a vidékre.
Első látásra talán semmi különöset nem látunk, ahogy vezet az út átérünk egy dombon, kiszélesedik a völgy, megjelennek a parasztházak. Nincs itt semmilyen turista látványosság, amit az útikönyvek ajánlanak. De ha az ember elkezd sétálni az utcán rögtön megérzi a szelíd csendet, békét, azt hogy itt megállt az idő. Amikor gyerekek voltunk, biciklivel jártuk a falut. Felnőve azt láttam, hogy az az élet, amit még gyerekkoromban megismertem, már csak a maradványa valaminek, hogy már egyre kevesebb kendős néni jár a templomba, hogy az udvarokban egyre kevesebb a baromfi, nem zötyög már annyi Kálmán bácsi a traktoron… Aztán 17 évesen az első fényképezőgépem társaságában kezdtem látogatni a falu és a környék lakosait, hogy meghallgassam a történetüket. A második-harmadik alkalommal kezdtem mindig fényképezni. Amikor már nem álltak meg a mondat közben, ha felemeltem a fényképezőgépet.
Célom az értékek megőrzése olyan formában, melyben ennek a régi, igazi életnek a szépségét vissza tudom adni a közönség számára. Egy kicsit keserédesen gyönyörű ez a világ. Visszavágyódás, és egyben elengedés is ez a sorozat.
A képeken talán sokan felismerhetjük a régi nyarakat, amikor még mezítláb szaladgáltunk az udvaron a baromfi után, amikor a mamát hallgattuk a kis sámlin ülve, ahogy régmúlt idők meséjét szövögette, miközben dolgos kezeivel kifejtette a borsót.
Egy olyan világról mesélek a képeimmel, amelynek mindannyian részesei voltunk, vagyunk.
Egy régi, igazi életről.
