***

A 2022-es év számomra egyik legérdekesebb találkozása Rimócon történt, amikor júniusban megismertem Fehérné Van Luijk Mariëlle, más néven Holland Marcsi népviseletgyűjtőt. Már régóta figyeltük egymás munkáit az Instagram felületén.

Júniusban a saját rimóci viseleteiben fényképeztem, és azt hiszem már akkor tudtuk, hogy ez valószínűleg nem egyetlen alkalom lesz a találkozásra.

Ezeken a fotózásokon én sem csak mint egy fotográfus vagyok jelen, hanem olyan valaki, aki szintén rajongója a viseleteknek. Így fordulhatott elő, hogy amikor például Mezőkövesden a fekete asszony viseletben lépett az utcára Marcsi, teljesen meghatódtam attól az érzéstől, hogy része lehetek ennek az időutazásnak.

Különösen örülök, hogy azóta egy viseletgyűjtő útját követhetem olyan vidékekre, ahol talán sosem fordulnék meg. Rimóc után jártunk Sióagárdon, Matyóföldön (Mezőkövesd és Tard), a Sárközben (Őcsény) és Kalotaszeg (Méra, Magyarvista) vidékén is.

Igazán mély élmény együtt átélni a felfedezéseket, tanulni az öltöztető asszonyoktól, elmerülni abban a gyönyörű gazdagságban ami a népviseletet jellemzi. Időnként nagy kihívás elé állítanak ezek az alkalmak, mert előfordult hogy végtelenül szürke ködben, máskor hét ágra sütő napsütésben fotóztam, de mindig nagyon várom a következő csodákat. Sokat tanultam már, és még rengeteg ismeret van előttünk amit felfedezhetünk. Közben pedig egy nagyon izgalmas, egységes anyag kezd kialakulni ebből az egészből, ezért gondoltam hogy itt az ideje egy válogatást készíteni erre a felületre. Ehhez pedig néhány kérdést feltettem Marcsi számára is.

 

Mit jelent számodra a népviselet?

Mikor még Hollandiában éltem, nagyon azt éreztem, hogy a népviselet egy kicsit pótolja a hiányérzést, amikor nem voltam Magyarországon. De most, hogy itt élek, a jelentése teljesen megváltozott. Egyszerűen szeretem a szép ruhákat, lehet, hogy ez felületesnek hangzik, de ezeknek a ruháknak tulajdonképpen ez volt a lényege. Egyszer hallottam, hogy azt mondták, „Nem baj, ha nem szép a lány, majd a ruha szépít rajta”. Ebben a modernebb korban, ahol a globalizáció miatt, lányok, asszonyok ugyanazt hordják szerte a világban, ezeket a viseleteket látni egy kuriózum az Instagram világában.

Mikor volt az a pillanat, hogy azt érezted: gyűjtővé váltál?

Úgy érzem, még a mai napig sem tudatosult bennem, hogy gyűjtő vagyok. Néha le szoktam írni, amikor bemutatkozom, de olyan idegennek tűnik a szó. Ha belegondolok azért valóban elmondhatom hogy népviseletgyűjtő vagyok, mert már olyan sok darabom van, hogy nem férünk el a lakásban és sokszor el is felejtem, hogy mennyi féle viselet van a birtokomban.

Egyetértesz azzal, hogy „A ruha teszi az embert.”?

Igen, teljes mértékben. A mindennapjaimban is nagyon figyelek arra, hogy mit veszek fel. Ismernek is emiatt a pici városban ahol élek, mert egyedi stílusom van, kilógok a sorból. Nem szeretek csak egy farmerben megjelenni, mert ha a saját stílusomban öltözködöm, az számomra növeli az önbizalmamat. Sokáig nem volt fogalmam stílusról, divatról, de emlékszem, hogy tizennégy éves koromban egy halom divatmagazint találtam és akkor kezdett kialakulni a személyes ízlésem.

Mit tanulsz azoktól, akik öltöztetnek?

Leginkább türelmet, mert én gyakran türelmetlen vagyok. Nagyon szeretem, hogy minden apró részletre figyelnek, akkor érzem, hogy értelme van az egésznek. Sajnos néha gyorsabb megoldásokhoz kell, hogy forduljunk, például ha nem jut idő precízen elkészíteni a hajviseletet. Ilyenkor nem tudok teljesen elmerülni a viselet légkörébe, mert nekem kell ez a mélyebb átélés, hogy átszellemüljek. Amikor van idő, akkor szívesebben is mesélnek az asszonyok és pont ezekből a régi történőkből tudok tanulni. Rimócon Margit néni mesélte, hogy az édesanyja úgy öltöztette, hogy székre állt, és ez annyira tetszett, hogy mindjárt előkerítettünk egy széket. 

Általában ismered a birtokodban lévő viseletek történetét, vagy hogy ki volt az eredeti tulajdonosa?

Mivelhogy sok viseletet kereskedőktől veszek, sokszor nem tudom, hogy kié volt a viselet, vagy milyen történetek kötődnek hozzá, pedig az lenne az igazán érdekes számomra, mint nagy történelem rajongó. Így azok az esetek, amikor véletlenül kiderülnek és az eredeti tulajdonosok felismerik a viseletüket, valami hihetetlen érzés.

Eddig kétszer fordult elő, hogy egy családtag, vagy eredeti tulajdonos felismerte a ruhát rajtam. Mindkét eset Kalotaszegen történt, az egyik egy fehér szőr fersing volt. Bogártelkén meglátogattam egy asszonyt, akinek eladóvá vált az asszonyos inge. Mikor beléptem az ajtón, éppen viseletben voltam, rám pillantott és egyből rávágta, hogy az még az övé volt, mielőtt a Feketetói vásáron el lett adva Magyarországra.

A másik eset Magyarvistán történt, amikor a hímzés alapján felismerte az unoka, hogy az én bagaziámat anno az ő nagymamája varrta, mert nekik volt egy hasonló bagazia a szekrényben, amit szinte ugyanakkor készített a nagymama.

Utólag is derülhetnek ki dolgok, amikor olyan szerencsénk van, hogy egy régi fénykép alapján felismerjük a viseletet. Egy faluban mindenki számon tartja, kinek mije van és gyakran fordul elő, hogy az asszonyok hajszál pontosan meg tudják mondani, melyik faluban, melyik asszonytól vettem egy-egy darabot. Ma már az online térben is figyelhetik egymást, ami különleges felismerésekhez tud vezetni. Egy nagyon kedves ismerősöm felhívta a figyelmemet, amikor látta a rólam készült sárközi fényképeket, hogy az én ruhám nagyon hasonlít egy bizonyos archív képre, amit az Őcsényi Tájház tulajdonosa osztott meg korábban. Ez egy szépia kép volt, de olyan gyakorlott a szemük ezeknek a hölgyeknek, hogy még szín nélkül is felismerik a ruhát. Kiderült, hogy a ruha pont abból a faluból, Őcsényből származik, ahol fényképeztünk és még a helység is majdnem azonos, mert egy pár házzal arrébb volt a fotó stúdió, ahol az archív kép készült.

Hogyan éled meg a hétköznapokban a múlthoz való vonzódást?

Kezdjük azzal, hogy éppen nemrég egy nagypolgári házat vettünk a férjemmel, ami egyben egy műemlék, amire nagyon büszke vagyok. Nem egészen így terveztem, mindig is azt hittem, hogy majd parasztházban fogok lakni, de sajnos azt vettem észre, hogy nagyon kevés ilyen ház maradt fent azon a környéken, ahol lakunk. Szeretem a régi fa nyílászárókat, még akkor is, ha nem a legpraktikusabb, de legalább van karaktere. A népviseletek mellet egy csomó népi festett bútorom is van, amivel be szeretném rendezni a házat. Lesznek modernebb bútorok is, de ez ilyen ötvözés lesz, a modern meg a népi közt. Tulajdonképpen az a tény, hogy Hollandiából a Szatmárba költöztem, az már magában egy időutazás. Az anyósom falun él, és egy olyan világot képvisel, ami inkább a dédnagymamámra volt jellemző, szóval ez még a mai napig egy nagy kontraszt számomra.

Mi a jövője a népviselet gyűjtésnek? Nem érzed úgy, hogy szorít az idő?

Sokat beszélgetünk erről a párommal, de úgy érzem, mindig lesz mit gyűjteni, csupán a módja és a gyűjthető mennyiség fog nagyon megváltozni. Ki gondolta volna ötven évvel ezelőtt, hogy majd 2023-ban a Bözsi mama felrakja a viseleteit egy Facebook csoportba? Mindig azt mondják, hogy a legszebb viseleteket meg akarják tartani az unokáknak, szóval, ha nekik nem fog kelleni, akkor azok is idővel eladóvá válnak. De van egy másik érdekes jelenség is, akik az 1970-es években gyűjtöttek, azok lehet, hogy inkább az 1920 és ’30-as viseleteket vadászták, de azok elfogytak, viszont nekünk már 2023-ban értékes az 1970-es viselet is. Ki tudja, talán 50 év múlva ugyanez fog történni az újonnan készült viseletekkel, amit mi most nem tartunk annyira értékesnek, de az idő múlásával mindez átértékelődik.

Hogyan képzeled el magad 50 év múlva?

Nagyon remélem, hogy addigra a fényképek, amiket készítettünk olyan nagy értékké fognak válni, mint akár Palotay Gertrúd néprajzkutató vagy Korniss Péter fotográfus munkássága. Azokat az embereket, akiket majd érdekel az én történetem, legalább ugyanannyi vendégszeretettel fogom várni mint amiben eddig én is részesültem, bárhová is mentem.

Marcsi Instagram fiókját ide kattintva lehet elérni, érdemes az egyes bejegyzések alatti gondosan megírt szövegekben is elmerülni!

Köszönöm szépen ezt a rövid kis interjút, és kíváncsian várom a további kalandjainkat!