RIMÓC | Amikor először érkeztem a faluba az egyetlen odavezető műúton, rögtön magával ragadott a táj, és a fasor. Akkor még nem sejtettem, hogy ötven éve 10 éves leányok minden hajnalban 5 órakor erre sétáltak be Szécsénybe, hogy napszámosként dolgozhassanak.

Néma utcák, csipkefüggönyök, művelt kertek, pirosló alma a fán. Megkapó volt a falu csöndessége, de akkor még nem sejtettem, hogy valaha karonfogva, hangosan énekelve jártak a leányok. Akkor még nem tudtam, hogy a legények a környékbeli falvakból is csapatostul jöttek udvarolni a messze földön híres rimóci leányokhoz.

Négy rimóci nénit ismerhettem meg az elmúlt hónapokban Fábián Katalin, a helyi Gondozási Központ vezetőjének segítségével. Mivel eddig mindig ismerős terepen fotóztam, így nekem is hatalmas lépés volt, hogy most teljesen idegenként mutatkozzak be úgy valakinek, hogy csókolom, jöttem fényképezni. Hátamon a fotós táskával és a füzetemmel, hónom alatt a fotókönyvemmel, mint egy iskolás gyerek, így érkeztem a nénikhez. A közös kapocs megvan: Nógrád, Palócföld. Görbeország, mesélem, lapozzuk együtt a fotókönyvemet, és bár azok a képek jópár faluval arrébb készültek, azt mondják, mintha magukat látnák benne. Rám mosolyognak, hogy jó. Eljöhetek. Ők várnak. Mindig itthon vannak. Örülnek, ha valaki betér hozzájuk.
Egyikük hezitál. Azt kéri, hogy telefonáljak később, addig átgondolja, mit tudna ő mesélni nekem. Egy hét múlva telefonálok, és boldogan mondja, vállalja.
Boldog vagyok én is.

Előkerül mindig egy kis sütemény, és felteszek egy kérdést: itt született a faluban, Bözsi néni? Akkor a történet megindul, általában valahol a második világháború előtt: hallok négy-öt éves libapásztorokról, nagyon fiatalon kötött házasságokról, rengeteg munkáról, lakodalomról, énekről, gyászról. Az élet elsuhant, a gyerekek kirepültek, az unokák, dédunokák még messzebb repültek. A férjeik régen meghaltak.

Bözsi néni gyakran simogatja a virágokat, és beszél hozzájuk.
„Lelkük van.” Ettől olyan szépek.

Az én kertemben egy fűszál soha nem nőtt, az lenne a szégyen! Amíg bírom, addig csinálom. Amíg még mozgok.

Volt, hogy a vásárban láttam meg egy asszony szoknyáját, jaj, nagyon tetszett nekem. Mondtam is neki, itt azonnal kifizetem. Az meg csak nézett, hogy akkor ő miben menjen haza? Úgy mondjuk, hogy bőszoknyások vagyunk. A férjem nem nagyon szerette hogy így járok, ilyen parasztosan. De hát hogy járjak? Csak így tudok.

Mehettem volna férjhez messzire, a szomszéd faluba, Lócra. Volt kérőm. De nem akartam. Mondtam anyámnak is hogy nem akarok. Én csak itt akartam maradni a faluban. Itt szeretek. Itt maradtam.

Megvan már a sírhely. A temető legfelső sarkában. Kérdezték is tőlem, miért pont azt a félreesőt választottam. Hát megmondtam nekik. Ott a szélén, rám fog először sütni a nap. Az egész temetőben először engem fog érni a napfény. Kíváncsiak voltak, megmondtam.

Télen, ha nincs dolog a kertben, imádkozom, és énekelek. A szentes énekekkel kezdem, ha azok elfogytak, akkor gyünnek a világiak.

Úgy várom a következő alkalmakat a találkozásra, mint egy kisgyerek. Újra felveszem a hátizsákot, és megnyomom a csengőt. Mint egy kisdiák. Megyek tanulni tőlük, az életről.

Az ősz és a tél a befelé fordulás, számadás időszaka. Már most, az első 4 hónap után rá kellett jönnöm, hogy ez a projekt több a fotózásnál. Nem vagyok, nem lehetek és nem is szeretnék kívülálló lenni. A történetük része leszek.

Fényképezőgépet ragadni számomra mindig a megörökítés lehetősége miatt volt fontos. Megőrizni valami értékeset. Mindig több annál, mint hogy szép képek lesznek. A fotográfia megtanít a dolgok mögé látni. Kapcsolódni a másik emberhez. Nyomot hagyni a világban. Nem csak kívülállóként dokumentálni, hanem a része lenni a történetnek.
És mindig más emberként térek haza, mint amilyen induláskor voltam.

A Bözsi nénik és Terka nénik miatt.

Az alkotó a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.