Sok régi fényképen megcsodáltam már a nagytarcsai menyasszonyi viseletet… és mivel hosszú évek óta senki nem megy így férjhez, eszembe jutott, hogy szívesen fotóznék valakit, akit pár kép erejéig nagytarcsai mennyasszonnyá varázsolnak. Meg is említettem ezt az ötletem Morvai Jánosné, Márikának, aki mindjárt hozzátette, hogy bizony akkor vőlegény is kellene. Na de nincs lakodalom örömszülők nélkül… viszont akkor már legyen igazi öltöztetés, így Fábiánné Annuska szíves örömest a rendelkezésünkre bocsátotta édesanyja házát, amelyet teljesen eredeti állapotában őriz, és már önmagában lenyűgöző.
Végül a menyasszony fotózásból szinte egy mini lakodalom kerekedett, lovaskocsival, táncosokkal, fiatalokkal, idősekkel. El is terjedt hamar a híre a különös lakodalomnak a faluban, így néhányan már az utcán várták a menetet.
***
“A menyasszony öltözete a visszaemlékezések és a fényképek tanúsága szerint színében is, díszeiben is komoly változásokon ment keresztül. A 19.és a 20. század fordulóján fekete, majd indigókék brokátból készült és kb. féllábszárig ért a ráncolt szoknya. A blúz, a monyaska a szoknya anyagával azonos volt. A nyakrakendő is hozzáilló sötét színű, 2×2 m-es, hosszú rojtú hernyóselyem. Fekete csizma, fekete harisnya és fehér “vasalt” kötény, a “sata” tartozott az öltözetekhez.
Az 1940-es években már világoskék brokátból varrták a menyasszonyi ruhát és a satán is megjelent a lyukhímzés. A szoknya rövidebb lett. A térdet csak egy arasznyival haladta meg. Ehhez már világoskék, szabott hímzett nyakrakendő járt.
1950 táján fehér brokát menyasszonyi ruhákat varrtak. A satát ezidőtájt nagyon gazdagon díszítették, áttört hímzéssel. A nyakrakendő anyaga is fehér, kékkel varrott virágokkal, kék-fehér hosszú, selyem rojttal. Minden korban fehér “vasalt” alsószoknyát vettek alá. Számuk egyre több lett. A 6-7 darabot 10-12-re szaporították. Mindig csipkét varrtak az aljára. A “monyaska” -a blúz – alá mindig fehér, hímzéssel díszített, bő ráncolt ujjú inget vettek fel. Rajta pruszlik is volt.
A fehér menyasszonyi ruhát a hozzávalókkal együtt 1968-ban viselte utoljára nagytarcsai menyasszony. A menyasszony fejére tükrös – gyöngyös – mirtuszos – szalagos díszt tettek úgy, hogy a homloktól a tarkóig teljesen fedte a fejét. Róla hátul egész fejszélességben a szoknya aljáig érő fehér- és kék szalagok függtek. A fehér és világoskék ruhákhoz fehér harisnya járt. A fejdíszt, amit mindig koszorúnak neveztek, Budapesten vásárolták. Az esküvő napján, a több órás öltöztetés legkényesebb epizódjaként a “hivatásos” öltöztető asszony tűzte fel a menyasszony fejére a koszorút és csak az éjfél táján bekövetkezett “kontyolás” előtt vették le. Mindenkor hímzett zsebkendőt tartott a menyasszony a kezében. A zsebkendővel együtt piros almát, – a közepébe tűzött rozmaringgal -fogott az esküvői szertartás alatt.”
Forrás: Molnárné Hajdú Margit – Gyermekek, nagylányok, legények – Születéstől a házasságig c. írásából
***
Most még köztünk vannak, akik beleszülettek, akik a hagyományban élnek, még meg tudjuk őket kérdezni, hogyan is volt. De nem várhatjuk el, hogy 2022-ben a múltat hűen idéző képek készüljenek. Nem csak a körülöttünk lévő épített környezet és a külsőségek változtak, amiről a belógó villanypóznák, autók, vagy a színes körmök tanúskodnak, hanem mi magunk is. A kérdés az, mennyit érdemes, és mennyit tudunk átmenteni a múltból? Mi az amit tanulhatunk a régiektől, ami a mi világunkban is hasznosítható?
Egy ilyen lakodalomban szinte az egész falu szívvel lélekkel részt vett. Az egyébként csodálatos, és a hétköznapokat szebbé varázsoló viselet elhanyagolása mellett talán a közösség az, amit elvesztettünk.
Vajon újraépíthetjük?
***
Hálásan köszönöm a Nagytarcsai Hagyományőrző Kulturális Egyesület és a Nagytarcsai Rozmaring Néptánc Egyesület részvételét, kitartását, hogy elkészülhessen ez a sorozat.
***
