Valamikor 2013 nyarán láttam először Nagytarcsán, ahogy az istentisztelet után népviseletes asszonyok lépdeltek hazafelé az utcán. Gyerekkoromban Palócföld egyik kicsi zsákfalujában, Kisecseten, gyakran végignéztem, ahogy a szentmise után együtt ballagnak az utcán az asszonyok. Szerettem nézni a ringó szoknyájukat, hallgatni a meséiket. Korábban azt hittem az igazi népviselet csak távol a városoktól található meg. Ezért tartom különösen lenyűgözőnek Nagytarcsa fekvéséhez, körülményeihez képest, hogy 2023-ban még olyan 20 körül van azoknak az idős asszonyoknak a száma, akik minden napjukat viseletben töltik.
Nagytarcsa Budapest közvetlen szomszédságában fekszik, az elmúlt évtizedekben korábbi lakosságszámához képest óriássá nőtt, agglomerációs településsé vált. Mára autópályák, ipari parkok veszik körül, az átmenő forgalom igen jelentős. Első látásra mintha teljesen elvesztette volna valódi falu jellegét. Az eredetileg szlovák lakosság a második világháborúig megtartotta sajátos kultúráját. Az 1940-’50-ben született generáció még óvodáig általában csak szlovákul tudott, viszont 2011-re már csak a lakosság 5,1%-a vallotta magát szlováknak. A főváros közelsége és a sok beköltöző miatt az „ófalu” lakosai igen zárkózottak. Lassan, finoman tárult fel előttem egy csoda világ. Mintha egy függönyt a szél mindig csak egy kicsit jobban fújt volna arrébb.
De miért olyan fontos számomra a viselet? Az a tény hogy valaki 2023-ban még bőszoknyát hord, kendővel köti be a fejét, egy bizonyos hozzáállásról ad tanúbizonyságot. Számtalanszor kérdeztem meg idősebb asszonyokat, miért nem vetkőztek ki, tették le a viseletet életük során? Különféle válaszokat kaptam: „Ez a praktikus, hiszen egész életemben csak a földeken dolgoztam, és templomba jártam, oda meg nagyon passzol ez a parasztruha.” Aztán egy másik asszony azt mesélte: „Fiatal asszony koromra már annyi ruhám volt – és még örököltem is hozzá édesanyámtól – ami egy egész életen át kiszolgált.” Az ilyesféle válaszokból tanultam meg azt, hogy mennyire tartós darabokról van szó. Száz éves hímzett kötények, hatvan éves brokát szoknyák használatban… Találkoztam olyannal is, aki őseit, felmenőit tiszteli azzal, hogy viseletet hord. A népviselet mesél. Leolvashatjuk róla viselőjének korát, családi állapotát, hogy az év melyik szakaszában járunk, vagy, hogy az adott személy gyászol-e éppen. A viselet kifejezi a közösséghez tartozást.
Nagytarcsa viseletét a néprajztudomány a Pest környéki szlovák viseletekhez sorolja, de valamiért az etnográfusok, fényképészek érdeklődését különösebben nem keltette fel. A településről szóló könyvek, kiadványok jelentősebb része a faluban tanító házaspár, Molnár Lajos és Molnár Lajosné nevéhez fűződik. A Falumúzeum anyagának gyűjtését is ők kezdték el, ennek felavatása 1960-ban történt.
Először csak a falu egy-egy szelete tárult fel előttem, szépen lassan. Az egyik néni tököket árult az utcán, és gyakori vásárlója lettem, aztán már fényképezőgéppel tértem vissza hozzá. Hallottam a virágvasárnapi viseletről, ezért az istentisztelet előtt fényképeztem az érkezőket. Aztán nagypénteken, és Húsvétkor is fényképeztem a templomnál. Végül Morvai Jánosné, „Mári néni” segítségével még több asszonyt tudtam megismerni. Láttam lélegzetelállító vetett ágyakat, megismertem hímző-rajzoló asszonyokat, fényképeztem öltözködést, rózsaszín menyasszonyi ruhát, szüretet, lakodalmas barack sütést…
Nagytarcsán előre kigondolt koncepció nélkül kezdtem a fotózást: a cél csupán annyi volt, hogy minél több olyan asszonyhoz eljussak, akik viseletben töltik a mindennapjaikat. A képen szereplők közül néhányan már nincsenek velünk. A néprajzi fotógyűjteményekben nem találunk átfogó képanyagot Nagytarcsa múltjáról. De most íme, néhány megörökített pillanat a jelenből, egy olyan generáció életéről akiket ma még láthatunk a templomba vagy a gazdaboltba sietni, akikkel megállhatunk egy szóra beszélni, miközben a csigákat gyűjtik a kerítés tövében a tyúkoknak, és akik még igazán tudják, mit jelent az, hogy Veľká Tarča.
