Grúzia

A zsákutcában áll egy teherautó – egy tehén megpróbál elférni mellette, hiszen ő bizony minden este arra jár. Furakszik egy kicsit, majd rájön: ez most nem fog menni. Kitolat, végül másik utat próbál keresni.

***

Jéghideg patakban áztatom a kilométerektől megfáradt lábaim, és arra gondolok, a normális emberek általában azért fizetnek egy nyaralásért, hogy pihenjenek, mi meg szenvedni jöttünk ide. Ám túratársainkkal újra és újra arra jutunk: jóféle szenvedés ez.

***

A kis faluban, távol mindentől, a Kaukázusban egy kocsmárost arra kérünk, tanítson nekünk grúz táncokat. Hogy meghozzam a kedvet a mulatozáshoz, bedobom, hogy én meg szívesen tanítok egy kis rimóci táncot. Nem mintha tudnék igazán, de néhány chacha (hagyományos grúz törkölypárlat) elfogyasztása után megjön a bátorságom. A megboldogult Kanyó Margit néni és a Dűvő együttes harsog a közvilágítás nélküli településen az éjszakába, majd a híres grúz Elguja Burduli megrendítő dallamai közben ráérzek valamire: szívfájdalom nem csak a magyarban, a grúz népben is jócskán van.
Talán ebben igazán hasonlóak vagyunk.

***

Itt, a Kaukázusban mégis minden nagyobb nálunk: a hegyek, a csend és az idő is.

Grúzia a Kaukázus déli oldalán, Európa és Ázsia határán fekszik: ez a kettősség szinte mindenben érezhető. Rendkívüli módon szeretnének európaiak lenni, ám a mentalitás sokszor inkább ázsiai.

Gyalogtúránk Mestia városából indulva több napos vándortúrával a Kaukázuson keresztül Ushguliba, az egyik legmagasabban fekvő településre (2200 m) vezetett, Svaneti vidékén.

Ez a régió a középkor óta őrzi különleges, toronyszerű házait, a híres szván tornyokat. A torony bejárata több méter magasan van a föld felett, így az oda vezető létra vagy lépcső támadás esetén megsemmisíthető, ablak pedig csak a legfelső szinten található, lőrésnyi mérettel. A nők, a gyermekek és az idősek a tornyok első emeletén rejtőztek, míg a férfiak a felső ablakokból harcoltak. Nemcsak a családok vagyonát és életét védték ezek a kőerődök, hanem a becsületet is: néhány évtizede még élő hagyomány volt itt a vérbosszú, a tornyok ilyenkor is menedéket adtak a család tagjainak.

Ma már egészen más arcát mutatja Svaneti: a hegyi falvakban vendégszerető családok várják a vándort, az asztalra kerül a híres khachapuri, amely nem kacsapüré, ahogy azt mi rögtön magyarosan megállapítottuk, hanem egy sajttal töltött kenyérféle. Kedvelik a padlizsánt, a friss sajtokat és a bort, amelyre a grúzok méltán büszkék. A fűszerek közül a koriander minden nap ízlelhető volt a levesekben, a kapor pedig a legtöbb salátában.

A kis falvak a hegyek között napjainkban nagy része télre elnéptelenednek. A gyakran méteres hóréteg elzárja ezeket a településeket, a legtöbbhöz aszfaltos út sem vezet. A nyári hónapokban aztán visszatérnek, többen állattartással is foglalkoznak, amit a mindenfelé legelésző tehenek és lovak tanúsítanak. Míg hosszú évszázadokig szinte idegenek által érintetlen vidék volt ez, addig ma itt vendégnek lenni nem kiváltság, hanem természetes állapot.

Túránk során Ushguli felé változatos tájakon haladtunk keresztül. A napi, néha ezer méteres szintkülönbségeket legyőzve gleccserekre pillanthattunk rá, a hegyek egyre vadabbá váltak, mi pedig egyre inkább beleszerettünk ebbe az országba. Volt itt lovakkal patakon átkelés, melyet a bevállalósabbak lovak nélkül teljesítettek, a derékig érő jéghideg és gyors folyón át; volt 2 óra lovaglás, melynél nem számított, hogy tudsz-e lovagolni, felültél, és mehettél. Jártunk moziban, ahol néha belelógott a projektor elé egy későn érkező haja, és sokat fészkelődtünk a raklapokból összerakott üléseken a kőházban, amíg megnéztük az Ushguliból származó rendezőnő Dede című (magyar címe: Dina választása) filmjét, amelyen keresztül bepillantást nyerhettünk a hétköznapokba a hegyek közé.

Grúzia egyszerre nyers és befogadó, egyszerre múlt és jelen.

Utolsó napunkon hosszas autóbuszos zötyögés után visszatértünk Kutaisibe, amely a harmadik legnagyobb város az országban. Bejártuk a piacot, megcsodáltuk a Bagrati székesegyházat, beleshettünk a városi hangulatba, majd felvonóztunk és a vidámparkban ránk esteledett. Még most is rosszul vagyok, ahogy a Hully Gully-ra gondolok, amely nem csak irtózatos sebességgel ment körbe, hanem még néha fel is emelkedett. Ezt az élményt azért hamar felülírta a dodzsem, majd a helyi romkocsma, ahol néhányan ébren vártuk meg az éjszakai buszunkat, mely a repülőtérre szállított bennünket.

A fotósorozat Ricoh GR III kompakt fényképezőgéppel készült,
melyet a Fotoplus bocsátott a rendelkezésemre.
Köszönöm szépen!