Két palóc falu – a Nógrád szelíd lankái között megbújó Rimóc és a szerbiai Vajdaság nemzetiségi sokszínűségében elrejtőző Kupuszina több száz kilométerre fekszik egymástól. Két különböző országban vannak, környezetük és lehetőségeik is eltérőek. Ugyanakkor az emberi sorsok, a palóc tudat és a hagyományok tisztelete egybecseng.

A lakodalmak, búcsúk és az idősek ráncai vezetnek el bennünket egy olyan világba, ahol még összekapaszkodnak tánc közben a legények, ahol fésülködés közben évszázadokon át gyakorolt mozdulatokat figyelhetünk meg, és ahol egy-egy arc a sorsok szövedékének számos lenyomatát viseli.

A fotósorozatból 2023 októberében jelent meg a Lélekjelenlét – Két palóc falu című könyv,
mely ide kattintva megvásárolható.

***

A Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíja által három éven keresztül, 2020-2023 között követhettem Rimóc és Kupuszina életét a személyes történeteken és a közösségi eseményeken át. Ahogy észrevétlenül én magam is a közösségek részévé váltam, megfigyelhettem, milyen erős a kötelék, ami összeköti őket. Olyan idősekkel is találkozhattam, akik minden napjukat népviseletben töltik, akik őseiktől örökölt mintákat hímeznek a szakácskára, akik minden tavasszal újra elkezdenek kapálni, mert ennek van itt az ideje. Ugyanakkor a fiatalok, köztük a kupuszinai egy hétig tartó lakodalmak résztvevői és a száz éve működő Rimóci Rezesbanda viszi tovább ezt az örökséget, a tudást legtöbbször családon belül, természetes módon átadva.


Nem volt akkor olyan szerelem, mint most van. Mert dolgoztunk kint a határba, de amikor hazaért, adott a lovaknak, biciklire ugrott és eljött megnézni. Meglátott, megpuszilt és elment. Ez volt a szerelem akkor. Amikor a bátyám megnősült, meghívtuk a fiúkat, lányokat lakodalomba. Otthon volt a lakodalom, nagy fészerünk volt, pajtánk, ott voltak a zenészek is, nagyon táncoltunk. És egyszer úgy kijött hogy édesapám, édesanyám, én, meg a Pisti. Akkor mondták először, hogy az Erzsi biztos a Pistié lesz, de mi nem gondoltuk azt. Nem is kísért haza, mert a szomszéd fiúk kísérgettek mindig. Nem jártunk mink akkor úgy. Hanem egyszer a terembe első nótába meghívott táncolni, és akkor senki többet el nem vett. Akkor maradtunk úgy, hogy fiú meg a lány. Akkor az édesapa és édesanya megengedték, de nagyon féltek, mert mi szegényebbek voltunk, nem volt annyi ruhám. Mindent tudtam dolgozni az égvilágon, mert anyám mindig mondta, hogy bírjál csak mindent, nem tudjuk, hova kerülsz az életben. Pistitől azt kérdezték a szüleim: „Nincsen közelebbi lány? Innen a Petőfi utca végiről kell a lány?” Lakodalmakba is táncoltunk, de nem mentünk sehova úgy mint pár, csak úgy a szívinkbe szerettük egymást. De olyan hisígesek voltunk egymáshoz. Mikor eljitt kérni, csináltam neki egy jegykendőt, és úgy volt minden, de rígin volt. A menyasszonytánc pénzéből vettink nekem egy biciklit, a Pistinek meg egy rádiót.

 

Pista bácsi háza két évvel öregebb, mint ő maga. 1926-ban, a szülei építették. Tizenévesen élte át a második világháborút. Katonaköteles még nem volt, de robotra elvitték pár hónapra.

Akkoriban még rádió sem volt minden háznál, így a háborúról szóló híradások teljesen más formában, inkább csak szóban terjedtek, és akkor is csak a helyileg legközelebbi hírek jutottak el egy ilyen kicsi faluba. Vajon embernek való mérték-e nyomon követni az egész világ történéseit?

A régi parasztházaknál a tornácon két oszlop között hajdanán volt keresztbe még egy gerenda, melyre egy abroszba gyakran kötötték a csecsemőket, egy kicsit hintázni. Pista bácsi házában tömör fa korlát van a tornácon, mondta is, hogy az nem olyan régi, 1947-ben készült. Próbáltam győzködni egy kicsit, hogy hát 1947 sem a múlt héten volt…

Az öreg szeretett a közel száz éves ház tornácán üldögélni és a világot szemlélni. A szülőfalujában éppen elegendő élményhez jutott 94 év alatt. Pista bácsi sosem látta a tengert. Ő boldog volt a falujában, közösségében, boldog volt a munkájában, és nem vágyott többre. Az egyszerű, természetes, kevesebb igénnyel való hozzáállás annyira más szemüveget ad a világhoz, hogy végül talán mindenki képes lelassulni, aki ismerhet ilyen embereket.

Feleségével az iskolában, egy színjátszás alkalmával ismerkedtek meg. A Ludas Matyit adták elő, egy pár voltak a színdarabban. Kriszti néni már régen elhunyt, de a ruhái még most is rendben állnak a szekrényben, mintha reggel valaki még visszatérne öltözködni a tisztaszobába.

Hajdanán tízen is éltek a két szobában. Végül Pista bácsi maradt. Aztán ő is elment. Szerettem a tekintetét.


Azt mondta a doktornő, hogy elégedett a szívemmel. Hát én is az övével. Tényleg olyan jó szívű doktornő…

A fotósorozatból 2023 októberében jelent meg a Lélekjelenlét – Két palóc falu című könyv,
mely ide kattintva megvásárolható.